Magánytalan egyedüllét

2009 január 20. | Szerző: Uccika |

Borival sétálok a hegyekben. Mintha Dédike aggatta volna a fákra vakító, kikeményített csipketerítőit. Csak a fehérség, a csönd.

A kutya előre szalad, oldalazva, ahogy a vizslák, majd megtorpan, az első lábát behajlítva felemeli, gyönyörű fejét kecsesen tartva beleszimatol a levegőbe, aztán megint fut, és hirtelen hanyatt fekszik, lábaival kalimpálva dörgöli hátát a hóba. Több száz éves ösztön ez, a rejtőzködésé, amikor a vadászó állat más szaggal fedi el a sajátját, hogy a széljárást segítségül fogadva könnyedén lecsapjon áldozatára.

Milyen jó ez az egyedüllét amiben lépkedek, elhagyva a biztonságos ösvényt, magam mögött  a város, az otthonom. Csak a kutya,az erdő, meg én.

És így járom be önmagam zeg-zugos rengetegét, lelkem túlcsorduló patakjait, bátran, félelem nélkül, mert kell ez a pillanat-óra, kényszerít jellemem, mert csak így, a magánytalan egyedüllétből tudok újra haza találni.

Nem értem a görcsösen társba kapaszkodókat, a folyton ragaszkodókat, csak veled, egyedül soha sem, fojtogatóan mint  borostyán a tölgyet, ami először a pótolhatatlanság izgalmával hízeleg, de a  lefejthetetlenséggel ölni képes. Illúziót, szeretetet, kapcsolatot. Mert nincs nagyobb csoda, mint újra rálelni, ami a miénk, magunkhoz ölelni édes-puhán és megpihenni.