Valaki álma

2009 február 9. | Szerző: Uccika |

 Dédike hangulata olyan hullámzó volt, mint a tenger Róma
partjainál,dagálykor kiöntött, szitkai partra sodortak sérelem
csontvázakat,lakottnak hitt bánat csigaházakat, az apály pedig látni
engedte lelkének fehér fodrait, csillámait, jellemének kavicsait, miket
még a napfény is megsimogatott, mint a vízből csak ilyenkor előbukkanó
Néro palotáinak romjait.
Gyermekként még békésen ringatódzónak tűnt
minden,akkor még nekem is azt a kedveskedő-pipiskedő hangnemét
tartogatta, ami csak kedvenc macskáinak jutott ajándékul. Szép lassan
tanítgatott, hogyan kell meggyúrni a tésztát, mikor elég habos már a
piskóta, milyen gondoskodást hálál meg lila virágaival a fokföldi
ibolya, hogyan lesz a gondosan hurkolt cérnaszálból csipketerítő.
Még
mindig érzem a vacsorák ízeit, a gőzölgő orosz teát, a kerti
paradicsomét, ami a házi tejfölös kenyér mellé dukált. És a csodás
fürdő, hatalmas habbuborékokkal a fenyőillat tetején!
Hűvös,szappanszagú dunyha alá bújni, lassan elaludni a zöld
macskaszemes rádió zümmögésére. Reggel hosszú hálóingemben futottam a
kertbe, hogy harmatot igyak a szellőrózsák szirmairól.
Ez zörömböl
bennem, miközben törölgetem egyre halványodó testét. Mikor rám néz a
felismerés boldogságával, azon a régi hangon mondja:
–Te vagy az én kis Jutikám!– és szemében az örömtől, megannyi szellőrózsa integet.
Milyen jó, emléknek lenni valakiben…