Séta a pocsolyák felett

2009 március 6. | Szerző: Uccika |

Fiammal sétálok a parkban. Míg én  az eget bambulom, rajta felejtem a lelkem egy rügyezni készülő aranyesőn, ő a kétévesek magabiztosságával lépked mellettem. Néha kicsit előre szalad, pontosan kiszámítva mi az a távolság, ami még nem félelmetes. Aztán felfedezi a pocsolyákat, azokat a csábító üvegszemeket a földön. A térdeit magasabbra húzza és bummm, már bent is van a közepében. Cseppekre törik a ház, a röpülő madár, a fák. Tudom, hogy a dolgom lenne rászólni, szelíden vagy mérgesen megtanítani, hogy nem szabad, vizes lesz a cipő, a kabát alja, aztán meg ott áll lesben a meghűlés is.Hallgatok. Mert belül motozni kezd egy gondolat, magához fűzve többeket, mint a gyöngyöt. Milyen lesz elengedni őt? Mikor már tudom, hogy van nagyobb veszély is a hideg víznél.Sikerül megtanítanom emberül? Hogy nincs más dolgunk csak eljutni önmagunkhoz, otthonra találni magunkban.

Hogy a barátságaink, szerelmeink, gyerekeink szeme csillogása, fokmérői dolgunk végeztének. És tudni, hogy visszatérhet konyha asztalomhoz bármikor, ígérem nem faggatom és nem perlekedek. Majd együtt hallgatunk.

Most könnyű! Felkapom, egy rövid repülés és a meleg szobában vagyunk. Kályha mellé a cipő száradni kerül, zoknit simogatok az apró lábacskákra, meleg a tej (egy pillanat).

Szuszogva-mosolyogva, az ölemben alszik el.