Csókolódzó

2009 május 31. | Szerző: Uccika

 

Megcsókolnálak.
Ahogy ülsz itt a fűben,
hátad a domboldalnak támasztod,
arcod a napnak.
Tudom, valami nőcskére gondolsz,
ki lopott belőled lelket,
mocskos szavakat suttogva
mocskosuljóvolt az ágyban.

Te meg hitted,
mindig veled választ csillagot,
kérhetsz pohár vizet.
Ha úgy hozza a sors.
Nyárutón elbillegett
tűsarkakon,
hagyott fényképen pózolást,
mosolyt.

Vitt némi pénzt.
Ezen nevetni szoktunk
„Mindennek ára van.”- mondod.
De látom, kapaszkodsz,
mint sziklamászó
zuhanás előtt,
az emlékbe,
akkori magadba.

Nem akarod,
nem hiszed.
Megcsókolnálak.

Papírhajó szerelem

2009 május 24. | Szerző: Uccika

Ma hallgatok benned.
Tegnapi énekem
elmúlt vízcsepp hajnali fűszálon.
Csak hittem
kopott, másnak ismételt szavaidban
benne vagyok.
Nélkülem-magányod
olyan hatalmas,
mint az a hársfa a dombtetőn.
Megálltunk alatta
majd csak úgy,
ruhán nyitva rést
húztál földre le.
Nem lett gyökered bennem.
Neveddel papírhajó- szerelmem
vízre tettem
ússzon csak.
Árnak felfele.

A másiknak

2009 május 11. | Szerző: Uccika

Pünkösdi szerelem

2009 május 3. | Szerző: Uccika

Mikor elindulsz
törni házasságot
évek alatt kőbe vésett
igazságaidból kicsusszanva,
mint bőréből kígyó,
nem fáj,
csak hűvösebb van kissé
a repceföld felett.

Nem nézel szembe,
hátra sem.
Önmagadban felemelt
arccal képzeled
ez nem csalás,
sors kényszerít,
engedni törvényt
szélnek,
jó hitet folyóba dobni be.

Nem hívott senki.
Az üzenet tőle könnyű,
súlytalan.
Lebeg.
Magad döntötted el:
megszeged tested
mint illatos, forró kenyeret,
mézzel csurgatva
lelkét etetni meg.

Nem éhes!
Csak harap.

Öled maradt, meg egy pillanat.
Sebekkel ébredsz
pünkösdi szerelemből.
Magad.
A víz sem gyógyít.

Pedig most úgy szakad!

Szíved kalickája

2009 április 28. | Szerző: Uccika

 

Ezüst madár elindult feléd.
Kertedben orgonádra ült,
az illattól szívdobogva
tenyered ráncába részegült.
Melegben borzolta tollát,
tisztogatta,
minden dalát veszítve,
fejbiccentőn, arcodat kutatta.

Kínáltad maggal,
magaddal,
belőled induló szép szavakkal.
Úgy maradt volna még!
Felejtve erdőt, jó szelet
fészket, mit gondosan épített,
sziklaszirt felett
kőkereszt töviben.

Szíved kalickája nyitva.
Hittel tudod,
az ezüst madár ritka.
Ajándékod, bontatlan álmaid.
Mégis engeded.
Lassan nyitva lelket
és kezedet.
Bízol, csak látomás.
Kint hajnali kertben,
az orgonán.

2009 április 28.

Férjemnek

2009 április 23. | Szerző: Uccika

 

Talán az a fodros felhő

a Hold előtt,

 bújt takaróm alá.

Lassan húzva fel ingem,

mint varázslat,

ködök.

Ujjakkal finoman nyitni

combot,

gyöngyöző szirmokat.

Álomból  fel nem ébredőn,

kérdés nélkül találni benned

szép erőt.

Régi érintést játszani,

százszor ismerős hangszeren.

Hamis szavak nélkül.

Csak jajokkal

Mint fáink között a szél.

 

 

object width=”425″ height=”344″>

Mielőtt megölelsz

2009 április 20. | Szerző: Uccika

 

Mielőtt megölelsz
járj be engem,
kérlek!
Lessél be minden sarokba,
hol
megtalált-elvesztett
őseim ujjlenyomatát
őrzi  a mindent elmosó idő.

Vetkőztess csontig,
majd símogass rám
húst, bőrt.
Szavakból.
Sírok, de elhiszem
nekem szólnak először.
Így lesz arcom,
mit élesen látsz.
  A szív felett.
Mással nem téveszthető.

Körmeim, szép, magas nyárfákkal
szegett utakat
rajzolnak hátadon
jelként,
merre indulj.

Ne nézz utánam,
ha elmegyek!

Lennék otthonod

2009 április 18. | Szerző: Uccika

 

  Lennék otthonod.

Hol megérkezvén kalapod


a fogasra dobod,


ölelnél engem



pillanatra,


majd szemeddel virágaid.


Hoztak-e új szirmokat, míg


nagy utakon jártál ?

Megetetnélek hússal,


magammal,


szép mesékkel

mik történtek velem


nélküled élt


régi életemben.

Pörölnék ,mikor átlocsolsz

a kerítésen, kéretlen-illetlenül,

sértett pofádon jót nevetnék
ha a szél szembefúj s a csöpp
nadrágra repül.

Tudnék hallgatni is,

míg mondod, százszor ismételt,

meg nem unt, nem  felejtett emlékeid.

Néha nőkről, meg néha rólam is.

Ha aludnál,

mosolyognék,

holnappá simítva ráncaid.

 

 

Séta feléd

2009 április 13. | Szerző: Uccika

 

2009 április 10. | Szerző: Uccika

 A kis fehér macska az ablakpárkányon üldögélt, hófehér farkincáját elegánsan lengetve, himbálva a levegőben. Ápolt szőrén csillogott a fény, ahogy unottan bámulta az utca életét.Ekkor vette észre a közeledő, szürke kandúrt, aki jó pár évvel idősebb lehetett nála, valamiért mégis úgy érezte meg kell szólítania, soványsága, verekedésben kicakkosodott fülei ellenére. Vagy épp azért.- Vigyázz, egyszer csak elfogy a kerítés és ott egy mérges bulldog őrzi a kertet!-