Suzanne ajándéka
2009 március 7. | Szerző: Uccika
Akiknek küldöm:
rzso, hivatlan.vendég, szempilla79, pipacsvirág, fórumvírus,
kisiren, gag, itallity, napbárka, magnoli, napkelet.
Séta a pocsolyák felett
2009 március 6. | Szerző: Uccika
Fiammal sétálok a parkban. Míg én az eget bambulom, rajta felejtem a lelkem egy rügyezni készülő aranyesőn, ő a kétévesek magabiztosságával lépked mellettem. Néha kicsit előre szalad, pontosan kiszámítva mi az a távolság, ami még nem félelmetes. Aztán felfedezi a pocsolyákat, azokat a csábító üvegszemeket a földön. A térdeit magasabbra húzza és bummm, már bent is van a közepében. Cseppekre törik a ház, a röpülő madár, a fák. Tudom, hogy a dolgom lenne rászólni, szelíden vagy mérgesen megtanítani, hogy nem szabad, vizes lesz a cipő, a kabát alja, aztán meg ott áll lesben a meghűlés is.Hallgatok. Mert belül motozni kezd egy gondolat, magához fűzve többeket, mint a gyöngyöt. Milyen lesz elengedni őt? Mikor már tudom, hogy van nagyobb veszély is a hideg víznél.Sikerül megtanítanom emberül? Hogy nincs más dolgunk csak eljutni önmagunkhoz, otthonra találni magunkban.
Hogy a barátságaink, szerelmeink, gyerekeink szeme csillogása, fokmérői dolgunk végeztének. És tudni, hogy visszatérhet konyha asztalomhoz bármikor, ígérem nem faggatom és nem perlekedek. Majd együtt hallgatunk.
Most könnyű! Felkapom, egy rövid repülés és a meleg szobában vagyunk. Kályha mellé a cipő száradni kerül, zoknit simogatok az apró lábacskákra, meleg a tej (egy pillanat).
Szuszogva-mosolyogva, az ölemben alszik el.
Huncutkodó
2009 március 2. | Szerző: Uccika
Ördög csípett
a faromba
nyakamba duruzsolt
mint egy pihe
szél lebbentőn
a hajamban matatott.
Mondott közben
bűket, bákat
míg a köldökömig ért
vízcsepp módra
csiklandozva
combom bőrén egy kék ért.
Ágyékomnál elidőzött
gurgulázva nevetett
szétgurult a szirmaim közt,
csak a tavasz lehetett.
Kerti mulatság
2009 február 18. | Szerző: Uccika
Állok az ablaknál és nézem a derékig behavazott barackfáimat, ahogy megfosztva, feketén várják a tavaszt, aki talpig virágba cicomázza őket. Hogy újra nevetést, guruló pöttyös labdát, kutyaugatást, borzas pitypangokat, mosolygó pipitéreket penderítsen alájuk a nyár.
A kerti mulatságok, fehérre festett fonott székeken üldögélő, vörösbort iszogató barátok, bográcsban rotyogó pörkölt, napokkal előbb gondosan bepácolt húsok,terülj-terülj asztalkám ideje.Megint nevetünk a ki tudja hányadszor hallott történeteken. A gyerekek éjszakába nyúló, zabolátlan játékaik után fáradtan az ölünkben alszanak el. De nem csak ezért szeretem annyira. A varázslat miatt, ami a férjem és körém somfordál, a rácsodálkozás, a titkok pillanata. Mintha most találkoznánk először. Nem ülök mellé, inkább szembe, így jól rácsodálkozhatok.
Nézem a mécsesek és a tűz fényében az arcát, a szép vonalú orrát, a mély-barna szemeit, (mint egy római Isten, szoktam udvarolni) hallgatom, ahogy mesél, hol megnevettet, máskor meg vitázni támadok, mert szócsatáink sem színtelenek. És mikor tudom, hogy belém feledkezett, elfordulok, mintha más éppen jobban
érdekelne.Ilyenkor vad vagyok, ő meg léleküldözőm. A konyhában nyakamba suttog, kicsusszanok az öleléséből, pedig az erdőig szaladnék egy szerelmes jajgatásért. Ezen az éjszakán csak vágyni akarunk, mintha nem lenne mögöttünk élet, a mi életünk. Nincs otthon, bádogkádban szellőrózsák, karácsonyok, hó a Jakab-hegyen, napon nyújtózkodó vizsla, ujjakat szorító fájdalomban szült gyerekek, éjszakai fognövesztő virrasztások, első anyák napi versike, duzzogások és simogató felejtések, nincsenek halottak a temetőben.
Mikor vendégeink mögött becsukódik a kék kertkapu, a kicsik ágyacskáikban
szuszognak eperillatú álmokat, mi ülünk, az ujjaktól homályos üvegpoharak, félig rágott pogácsák között és hajnalig mesélhetjük magunkat.
Újra…
Az otthon illata
2009 február 14. | Szerző: Uccika
Az otthonosságnak illata van, amit magunkkal viszünk mikor dolgaink elszólítanak és beszippantjuk a szívünkig, mikor megérkezünk.
Erre gondoltam reggeli tejeskávém mellet miközben szedegettem az elárvult pizsamákat, bekészítettem egy mosást, kinyitottam az ablakokat, vendégül látva a friss havat.
Milyen jó is a hazatérőnek ábrándoztam, pogácsám pöffeteg tésztája mellett és kavarintottam egyet a sistergő fokhagymás-mézes sülthúsomon.Míg síneket építettem Ambrus fiammal, hol sárga, piros favonatok robogtak, tolattak, ütköztek és pöfögtek körbe-körbe, a minden rendben finom nyugalmával láttam ahogy belépnek az ajtón.
Franciskám kipirultan, lotyogva: –Mi a kaja? – A szerelmetes Uram hideg-szagúan, szép, fekete haján hócsillagokkal. – Milyen volt a napod? Hú, micsoda illatok!– És a terített asztalt körbeülve elmeséljük, bosszankodunk, örülünk, nevetgélünk érezve milyen jó,hogy itt és mi.Család vagyunk.
Zörög a kulcs, nem futok rögtön, még szöszmötölök,nyújtom a várakozást.
– Mi ez a szag? – hallom férjem hangját.Hát megérte.egész nap ezért, hogy a csuda-illatok, meg a szív, meg az otthon…röpköd bennem a gondolat!
– Mi ez a szag?! –ismétli az utolsó szót magasra nyújtva, furcsán, hangosan szimatolva. Odalépek.Már én is érzem.Szétillantva minden illúzióm, mikor a gyerekszoba hajópadlóján, termetesen-tekeredő, barnán-bűzölgő kutyaszarra mutat.
Mert ezen az álmodozós,dolgos napon, a kutyát elfelejtettem kiengedni .
Tükör nélkül
2009 február 10. | Szerző: Uccika
mégis mindent világosan látok
villanásnyi életem
könnycsepp szerelmeim.
Elvesztettem,
mit is? már nem lényeges
bezártatok folyton bicsakló
magamba
sírnom nincs okom
magam csitítgatom
nincs miért kitörni innen
Ok,mód elszakadt
sorsunk
bennünk rejtették el.
Valaki álma
2009 február 9. | Szerző: Uccika
Dédike hangulata olyan hullámzó volt, mint a tenger Róma
partjainál,dagálykor kiöntött, szitkai partra sodortak sérelem
csontvázakat,lakottnak hitt bánat csigaházakat, az apály pedig látni
engedte lelkének fehér fodrait, csillámait, jellemének kavicsait, miket
még a napfény is megsimogatott, mint a vízből csak ilyenkor előbukkanó
Néro palotáinak romjait.
Gyermekként még békésen ringatódzónak tűnt
minden,akkor még nekem is azt a kedveskedő-pipiskedő hangnemét
tartogatta, ami csak kedvenc macskáinak jutott ajándékul. Szép lassan
tanítgatott, hogyan kell meggyúrni a tésztát, mikor elég habos már a
piskóta, milyen gondoskodást hálál meg lila virágaival a fokföldi
ibolya, hogyan lesz a gondosan hurkolt cérnaszálból csipketerítő.
Még
mindig érzem a vacsorák ízeit, a gőzölgő orosz teát, a kerti
paradicsomét, ami a házi tejfölös kenyér mellé dukált. És a csodás
fürdő, hatalmas habbuborékokkal a fenyőillat tetején!
Hűvös,szappanszagú dunyha alá bújni, lassan elaludni a zöld
macskaszemes rádió zümmögésére. Reggel hosszú hálóingemben futottam a
kertbe, hogy harmatot igyak a szellőrózsák szirmairól.
Ez zörömböl
bennem, miközben törölgetem egyre halványodó testét. Mikor rám néz a
felismerés boldogságával, azon a régi hangon mondja:
–Te vagy az én kis Jutikám!– és szemében az örömtől, megannyi szellőrózsa integet.
Milyen jó, emléknek lenni valakiben…
Álom
2009 február 9. | Szerző: Uccika
szirmaik lassan összeborulnak
hajnalban csókokat álmodnak
helyettünk.
Mi meg elhagyott pályaudvarokon
vonatokat várunk.
Füstös, ócska gőzösöket
akik jó szagú rétek
titkolódzó erdők
csöndes ölelések
biztonságát hozzák.
Zuhogó záporban táncoló
gyerekeket,
felnőtteket, kik meleg takaróba
simogatják őket.
Várjuk magunkat
aki biztosra mondta:
eljön
de a címet elfelejtette
megkérdezni.
Hát akkor induljunk
kitárt karokkal
egyensúlyozva
a síneken.
Csitítgató
2009 február 7. | Szerző: Uccika
mit is, már nem lényeges,
azt hiszem mindig
megtaláltalak
aztán rájövök megfoghatatlan.
Belőled csak a hiányod jut el
Sírni nincs okom.
Magam csitítgatom.
A nőkhöz
2009 március 8. | Szerző: Uccika
A nőkhöz
Szólni szeretnék a nőkhöz is
kikből az Úr kifelejtette
az apró fortélyokat és nem érzik
fontos a pohár feletti pillantás,
tartson egy lélegzetvétellel tovább,
a fényesen csillogó száj a korty után.
Mint egy ígéret.
A férfiak elől és után sem érdemes…
A fájdalom nem varázsol
csak hasítani tud,
bűvölni az elérhetetlent
ha a nem több is elég,
táncolni félelem nélkül,
hagyni virágokat hullani testünkből
ha némelyik könnytócsába ragadva
végzi is.
A nőkhöz, akik aprók még.
Ágyacskájuk felett kockás nadrágban,
mackók vigyáznak álmokat.
Hetente más fiúnév borzolgatja libabőrösre
a szerelmet
és csak egy leheletnyi arcpirulás a testiség.
Tükör előtt, selyemkendőkbe cicomázva
pucsítanak
és éneklik
„Egy semmiséget mondj még nekem.
Azután bármi, legyen, legyen.”
És hozzájuk, kiknek egyetlen valóság
ráncos, májfoltvirággal rajzolt kézen
egy arany karika
mihez már nem jár illat
sem szívdobogtató fölé hajolás.
A kertkapun kisurrant minden emlék.
Ahogy a köd lopódzik a város felé
egy hajnalon,
olyan puhán tűntek el a nevek, az ízek,
a simogatni való gyerekfejek megnőttek
és most szép, erős karjukba fogódzhatnak
a temető hársai alatt,
mikor virágot visznek az életüknek.
Oldal ajánlása emailben
X